Szalontüdő a Kőbüfében

Főiskolás koromban viszonylag sokszor ettem önkiszolgáló étteremben. Önkiszolgáló éttermek szép számmal akadtak az átkosban Budapesten. Ezekben az akkor még vállalható színvonalú vendéglátóipari középüzemekben sokféle ételt kínáltak szolid árakon. Az önkiszolgálókban az egyik kedvenc ételem a szalontüdő volt. A kellemesen savanykás ízű finomságot egy nagy zsemlegombóccal tálalták. A kapitalizmus térnyerésével párhuzamosan az önkiszolgálók leromlottak, majd beköszöntött a hamburger korszak. Később szerencsére megszaporodtak a kínai, majd a török étkezdék, enyhítve ezzel a hamburgeresek sivárságát, de a szalontüdő valahogyan eltűnt az életemből.

A Kőbüfében tavaly jártam először, kisvonatozás után a teraszon ittunk etalon minőségű kisfröccsöket. Most is az úttörővasút Széchenyi-hegyi végállomása felöl érkezünk, de most esik az eső, így belül telepszünk le. Viszonylag sokan vagyunk, a vendégeken látszik, hogy úri kocsmában vagyunk.

A Kőbüfé falra függesztett étlapja a régi szép időket idézi, gulyások, pörköltek, főzelékek és szalontüdő is szerepel rajta. Eljött a pillanat, amikor sok évi nélkülözés után ismét szalontüdővel kényeztethetem magam. Egy kicsit féltem, hogy csalódni fogok, de az első falatok után megnyugodva állapítottam meg, hogy finom a szalontüdő a Kőbüfében. A gombóc, amit itt szeletelve tálaltak, nem sima zsemlegombóc volt, hanem valami zöldséggel gazdagították.

Nagyon ízlett a szalontüdő, ezért kapott három kistányért a Kőbüfé, ami egyébként nem egy nagy szám, de egy érdekes és kellemes színfoltja a budai hegyvidék vendéglátó helyeinek.